A növények és a víz.

A növényeknek vízre is szükségük van. Ez lehet, hogy nem túl meglepő, mégis biztos vagyok benne, hogy tartogat meglepetéseket ez a cikk mindenkinek:

A víz az élő szervezetek egyik legfontosabb alkotó része. Az evolúció is bizonyítja, hogy mennyire fontos a víz jelenléte életünkben, hiszen az élet az őstengerben a vízben keletkezett, és a törzsfejlődés hosszú szakaszán fokozatosan vált alkalmassá a szárazföldi életre. A növények sejtjei az őstengerben állandóan vízzel voltak körülvéve és ezért állandóan hidratált, azaz vízzel telített állapotúak voltak. Amikor a növények a szárazföldre kerültek, felépítő szöveteik a megváltozott környezeti (ökológiai) hatásra veszítettek az állandó víztelítettségből. A szárazföldi növényeknél is szükségszerű a sejtek állandó víztelítettsége, és ez felfogható mint egy ellentmondás, azaz a száraz körülmény ellentmond az állandó víztelítettségnek, ezt a növénynek kell előállítania a maga számára. Ez az “ellentmondás” a szárazföldi növények belső és külső szervezetében maradandó változást hozott. Olyan szerveik képződtek, amelyek a szárazföldi életmód mellett a számukra szükséges belső víztartalmat biztosították (Szalai I., 1974).

Földünkön a talaj és a légkör ellentéte a víz körforgását idézi elő azáltal, hogy a párolgást a lecsapódás követi. Ebbe a körforgalomba a növény is bekapcsolódik saját vízforgalmával és vízgazdálkodásával. A növény vízforgalma magába foglalja, hogy a növény a vizet felveszi, szervezetében futtatja vagy használja és ismét a környezetbe párologtatja. A növény vízgazdálkodása a vízfelvétel és a vízleadás összehangolt és különböző módon szabályozott folyamatát jelenti. A különböző ökológiai csoportokba tartozó növények vízgazdálkodása eltérő.

 

A víz növényélettani szerepe

A víz fontosságának meghatározását a növények életében több irányból közelíthetjük:

-      A víz a szárazföldi és vízi növényi szervezetek legfontosabb sejtalkotórésze, hiszen a sejtek minden alkotó eleme oldott állapotban található, tehát a víz nélkülözhetetlen a Föld felületét borító növényi vegetáció fennmaradásához.

-      A víz az ásványi tápanyagok oldószere, egyúttal szállítója a tápláló ionoknak és az oldott asszimilátumoknak (pl. cukroknak).

-      Alapvető szerepe van minden biokémiai átalakulási folyamatnak, hiszen közege és alkotó eleme a szerves anyagok szintézisének.

-      A víz az asszimiláló szervek (levelek) funkcióképességének és a szövetek meghatározott víztelítettségi fokának fenntartásához elengedhetetlen.

-      A növényi sejtekben a sejt működéséhez szükséges belső nyomás (turgor nyomás) alapeleme.

-      A növényi test hőmérsékletének fontos szabályozója a párologás és párologtatás révén.

-      A nagy termés és a bő terméshozam eléréséhez jelentős mennyiségű víz szükséges.

-      A vízleadás és felvétel legszemléletesebb példája a magvak életében figyelhető meg, amikor a magvak éréséhez hozzátartozik a vízvesztés (magnyugalom) ill. a csírázásakor az intenzív felvétel (duzzadás és csírázás).

 

A növények vízszükséglete

 

A magasabb szervezettségű növények normális életműködésének egyik legfontosabb feltétele, hogy vízmérlege – azaz a vízfelvétel és vízfogyasztás közötti arány – hosszantartó és kiugró deficit nélkül – biztosítva legyen. Kérdés, miért alakul ki vízhiány a növényekben? A felelet egyszerű: többet párologtatnak, mint amennyit felvenni tudnak. A párologtatás olyan gyors, hogy a növény teljes víztartalma egy nap alatt teljesen kicserélődik. Ez azt jelenti, hogy a növény és a víz egyensúlya dinamikus, bizonytalan és hullámzó.

A víz felvételének mértéke a párologtatás mértékétől, a gyökérrendszer kiterjedésétől és hatékonyságától, valamint a talajban levő víz felvehetőségétől függ. A vízegyensúlyt két tényező szabályozza. Az egyik a talaj tényező, avagy a termesztő közeg tényező, a másik a növényi tényező, a növény fiziológiai állapota.

A vízhiány sokféle élettani folyamatot módosít, pl. nagyon  befolyásolja a légzést, pl. a levelek esetében élénkíti, a magvakét csökkenti. Általában befolyásolja a belső biokémiai folyamatokat, pl. a dohánylevélben csökkenti a cukortartalmat, növeli a nitrogéntartalmú vegyületek és a nikotin mennyiségét a sejtekben.

A növényeknél az evolúció során bizonyos mértékben szárazságtűrés is kialakult, amely mértéke faj- és azon belül is fajtafüggő. Ellenben a nagymértékű, hosszantartó vízhiányt a szárazságtűrő növények sem tudják kivédeni és végül egy irreverzibilis (visszafordíthatatlan) hervadás után a növény elpusztul.

A növényben „átáramló” vízmennyiség hihetetlenül nagy, pl. egy napraforgó vagy kukorica növény az egész tenyészidő alatt 200 liter, vagy ennél is több vizet párologtat el.

A gyümölcsfáknak a vegetáció ideje alatt változó a vízigénye. Nagyobb a vízigény az erőteljes tavaszi hajtásnövekedéskor, a virágzás idejében, a gyümölcsök növekedésekor. Ha besorolni szeretnénk ezeket a periódusokat, akkor a vízigény szempontjából elsőnek említhetnénk a hajtásnövekedést, ami a tavaszi hónapokra esik. A második vízigényes időszak a virágzás és termésképzés (megporzási – termékenyülési – időszak), ami a mi éghajlati övezetünkben általában április-május. A harmadik vízigényes időszak az erőteljes gyümölcsnövekedés ideje, az érés első szakasza, ami júliustól akár szeptemberig is elhúzódhat gyümölcsfajoktól függően. Például a téli alma és a téli körte esetében a mi viszonyaink között általában augusztus. A korábban érő nyári gyümölcsöknek természetesen korábban van szükségük bőségesebb vízellátásra ahhoz, hogy a gyümölcs a kívánt méretűre növekedhessék.

Az eltérő vízigényre jó példa a szőlő. A szőlő 100 kg terméséhez 5-35 köbméter vizet használ fel általában. A legtöbb vizet a termékenyülés (virágzás) után, a hajtás és a zöld bogyók egyidejű növekedésének időszakában igényli. Ha kevés a csapadék, szomjazik a szőlő, s csak öntözéssel érhetünk el bőséges és jó minőségű termést. Ellenben virágzás idején nem tanácsos öntözni, mert az a virágok hullását okozhatja, de elvirágzás után, a zöld bogyók erős növekedése idején a zsendülésig, optimális vízellátást kell biztosítanunk.

A paprika pl. erősen vízigényes növény. Nyári, meleg napokon (30-35°C) 3 liter vizet is igényel a növény az optimális fejlődéséhez és a jó terméshozamhoz. Pontos mérések szerint napi vízfogyasztásából mintegy 20-25% a 12-14 óra közötti meleg, száraz időszakra esik.

A gyümölcsfák vízellátása szempontjából szintén kritikus időszak, amikor a hajtás- és gyümölcsnövekedéssel egyidejűleg a következő évi virágrügyek képződése is folyik. Ezért mutatkozik mindig szoros összefüggés a következő év termésmennyisége és az előző év ezen időszakának időjárása között, azaz a vízellátottsága között.

 

 

A növények víztartalma

A növények víztartalma 65-91 % közötti lehet. Ez a víz szabad és kötött formában van jelen a sejtekben és sejtközötti járatokban, ami azt jelenti, hogy a szabad víz nagy részét le tudja adni a növény, míg a kötött víz a sejtek szerkezetébe kötött és nem tudja leadni a növény, csak magas hőfokú szárítással vonhatjuk ki belőle, vagy az elhalt növényből hosszú idő után párolog el a szöveti részek szétesése és a molekulák lebomlása után.

A növények víztartalmának mennyisége attól is függ, melyik szervében mérjük. Legnagyobb a víztartalom a húsos (nedvdús) termések kötőszövetének sejtjeiben és sejtközötti járataiban (őszibarack, dinnye), a legkisebb a víztartalma a magvak csíráiban és tápszöveteiben.

A víztartalom függ a növény életkorától is. A termőhely is erősen befolyásolja a víztartalmat és a mennyiség ingadozása is igen nagy eltéréseket mutathat. Néhány növény víztartalmát az 1. táblázatban láthatjuk.

 

A talaj és a víz viszonya

A csapadékként, vagy öntözővízként a talajba jutó víz egy része a talaj üregeiben megkötődik és ezt a mennyiséget nevezzük szántóföldi vízkapacitásnak. A vízkapacitás megadható számértékben is, azaz 100 köbcentiméter talaj által megkötött vízmennyiség grammban. A vízkapacitást a talaj szerkezete erősen befolyásolja, pl. a laza, nagyobb szemcséjű talajok, mint pl. a homok, kevesebb vizet tárolnak (kb. 8-10%), az agyagos, finomszemcséjű talajok több vizet tudnak megkötni (max. 30%) (Pethő M., 1993).

A talajon gyorsan átfolyó vizet, ami a talajzáró rétegben összegyűlik és képezi a talajvizet, gravitációs víznek  nevezzük. Ez a víz csak rövid ideig áll a növény rendelkezésére. A talaj szerkezetét képező talajrészecskék nagyon keskeny járatokat, kapillárisokat képeznek, amelyben a víz az adhéziós erő folytán hosszabb ideig megtapad és a növények hajszálgyökerei számára többé-kevésbé felvehető vízforrást jelentenek. A növények vízfelvétele szempontjából ez a kapilláris víz a jelentősebb. A talaj részecskéihez kötött víz egy része még a legnagyobb szívóerővel rendelkező gyökérsejtek számára sem felvehető, ezt a vízkészletet holt víznek nevezik.

Vízfelvételkor a gyökérszőrök és a talajrészecskék összefüggő vízhártyával burkoltak. Ha ez az egységes vízburok megszűnik, a növény gyakorlatilag nem kap vizet és fellép a hervadás. Hervadási pontnak nevezzük a talajvíznek azt a mennyiségét, amelynél a növény már nem tud vizet felvenni és ez az állapot hosszabb ideig tart.

 

Nedves talaj és magas talajvíz hatása

Mélyen fekvő kertekben, ahol az esővíznek nincs megfelelő lefolyása, a talaj annyira átázhat, hogy nagyobb mérvű vízpangás keletkezik. Kemény talajokon, agyagos helyeken kisebb tó is keletkezhet. Ekkor a talajvíz szintje a talaj fölé kerül. A talajvizet minél hamarabb el kell vezetni, hiszen a gyökerek légzésük megszűnése folytán elhalnak, a növény kirohad. A talajvíz elvezetésének legegyszerűbb módja az árkolás, melynek során az árokrendszer mélységével szabályozni tudjuk a talajvíz szintjének csökkenését és a növények levegőztetésének helyreállítását.

A nem tipikusan magas talajvizű területek is lehetnek előnytelenek a vízháztartás szempontjából. Ilyen esetekben gyakran átázott talajokról beszélhetünk és ezek állagán úgy javíthatunk, ha a kultúrnövény nincs benne, hogy a gyomnövényeket meghagyjuk, és azok párologtató hatását kihasználva csökkentjük a terület magas víztartalmát.

 

 

A gyökerek vízfelvétele

A gyökéren a vízfelvételt a gyökérszőrök végzik. A gyökérszőrök a gyökércsúcson, az osztódó, fiatal sejtek közelében találhatók. A gyökérszőrök szoros kapcsolatban állnak a talaj részecskéivel és a tápsókat vizes oldat formájában  veszik fel a talajból.  A gyökerek addig nőnek a talajban, amíg elérik azt a mélységet, ahol a vízellátás megfelelő. A 1. Ábrán látható, hogy különböző talajtípusokban a vízkészlet mennyire hasznosítható. Homokos vályog és vályog talajban a hasznosvíz és holtvíz aránya ideális. Agyag talajban túl sok kolloid anyag nagyobb mennyiségű holtvizet, azaz a növény számára felvehetetlen folyadékot tartalmaz.

A gyökerek vízfelvételét befolyásolja a talaj hőmérséklete. Alacsony hőmérsékleten emelkedik a gyökerek vízáramlással szembeni ellenállása, csökken a növényi anyagcsere intenzitása,  lelassul a gyökérnövekedés, mert a lehűlés  következtében sűrűbb lesz a  sejtek belső állománya.

A magas hőmérséklet (35 ºC) szintén hatást gyakorol a vízfelvételre, pl. csökkenti egyes déligyümölcsök érési időben történő vízfelvételét és így a gyümölcsök íze és állaga hátrányosan megváltozik.

 

párologtatás (TRANSPIRÁCIÓ)

A szárazföldi növények életük során ki vannak téve egy általános fizikai jelenségnek, a párolgásnak, melynek során vizet veszítenek passzívan bőrszövetükön keresztül. Ezt az általános fizikai folyamatot evaporációnak nevezzük. A növény az evaporáció során végbemenő nagyobb vízvesztés ellen úgy védekezik, hogy vastagabb bőrszövet képződik a párolgásnak kitett felületeken, vagy viaszréteget választ ki a levél- vagy szárfelületre, vagy a gyümölcs bőrszövetére.

A növények nem csak elszenvedik a vízvesztést, hanem saját maguk is párologtatnak, amivel testhőmérsékletüket szabályozzák ill. fenntartják a vízmozgást szervezetükben. Ezt az aktív vízpárologtatást azaz élettani folyamatot transpirációnak nevezzük. A folyamat során a víz a levél sejtjei (parenchima sejtek) közti járatokban vízgőzzé alakul és a gázcserenyílásokon keresztül a külső légtérbe jut. Ezáltal szívóhatás képződik, amely függ a külső légtér páratartalmától, a hőmérséklettől, a szélhatástól, a sejtek víztelítettségétől és még sok más sejten belüli és környezeti tényezőtől. A transpiráció erőssége függ a növények felépítésétől és élettani sajátosságaitól is. De a transpiráció is lényegesen befolyásolhatja a növény életfolyamatait.

A növények normális fejlődéséhez nincs szükség olyan óriás mennyiségű víz elhasználására, mint amennyit átlagos életkörülmények mellett valóban felvesznek és elpárologtatnak, ezért a transpirációt csökkenthetjük környezetük páratartalmának növelésével, pl. egy üvegházban vagy fólia sátorban párologtatót állítunk be. A leveleken és más növényi részeken, mint egyes esetekben pl. a száron is találhatók olyan speciális sejtek, amelyek lehetővé teszik a párologtatás szabályozását csökkentve a nagymértékű vízpárologtatást. Ilyen sejtek a sztómák, amelyek több sejtből állnak és működésüket a növény vízállapota (turgora) szabja meg.

   

A transpiráció mértékét erősen befolyásolja a levél szerkezete (szöveteinek, sejtjeinek állapota), tápanyag-ellátottsága és egészségi állapota. A kifejlett leveleknél az evaporáció 10-20-szor gyengébb a sztómás transpirációnál, mivel ezeken a leveleken a fedő sejtréteg, a kutikula vastag, fejlett. A fiatal vagy még csak félig kifejlett leveleken, vagy az árnyékban és nedves légkörben nőtt leveleken a kutikula vékony, ezért a levél evaporációja az egész vízmennyiség felét használja fel.

A gázcserenyílások a növényen leggyakrabban a levéllemezeken találhatók. A levelek fonákján a legáltalánosabb előfordulásuk és számok egy négyzetcentiméterre számolva faji jellemző bélyeg éppúgy, mint formájuk. Például a szőlőfajtákat vizsgálva a Rajnai Rizling levelein kétszer annyi sztómát találtak egységnyi felületen, mint a Chasselas levelén (Tompáné et al., 1975). Sztómák mérete szerint a Rupertris du Lot fajta az első.

A nem kielégítő tápanyag-ellátottság a sztómák kifejlődését gátolhatják.

 

A környezet hatása a párologtatásra

A transpiráció mértéke faj- és fajtafüggő. Adott faj, illetve fajta esetén a hőmérséklet növekedésével egyenes arányban erősödik a párologtatás. A közvetlen fény a párologtatás intenzitását többszörösére emeli, míg a szórt fény csak 30-40 %-al fokozza. A legnagyobb hatású külső tényező azonban a levegő páratartalma, annál gyorsabb a transpiráció, minél kisebb a páratartalom értéke.

 

A párologtatás biológiai jelentősége

A párologtatást az anyagcsere egyik fázisának tekinthetjük, melynek jelentősége:

-          Kedvezően befolyásolja a növényen áthaladó vízáramot.

-          Megkönnyíti a talaj ásványi sóinak a növény gyökeréből a levelekbe való jutását.

-          Csökkenti a levelek hőmérsékletét, és lehetővé teszi asszimilációjukat a legforróbb napon is, (ugyanis a lankadó levelek 4-6 ºC-al erősebben melegszenek, ami a nagy hőségben káros, de halálos is lehet).

 

 A hőmérséklet és a levegő áramlásának hatása a párologtatásra

A környezeti hatások egyik fontos összetevője a légmozgás. A legkisebb szél is fokozza a növény párologtatását (evaporáció és transpiráció együttesen), mert a páratelt levegőréteget a levél felületéről elsodorja. A magas hőmérséklet úgy befolyásolja a párologtatást, hogy a növények szervezetük hűtése céljából intenzívebben párologtatnak, a sejtek, szövetek vízmérleg-egyensúlya megbomlik, és a nagyobb vízleadás miatt a növény lankadni, hervadni, a termés fonnyadni, töppedni kezd.

A párologtatás nem csak a természetes viszonyok között okoz problémát. A frissen szedett gyümölcsök és zöldségfélék egy része tárolóba kerül. A termények hőmérséklete rendszerint magasabb a tároló levegőjénél és a hideg tárolókban a levegő páratartalma kicsi. Ennek következtében a termények párologtatása a tárolás kezdetekor jelentős, később lehűlésükkel csökken. A kezdeti erősebb párologtatás előnyös lehet olyan esetekben, amikor célszerű a felület megszáradása.

 

 A termesztett és leszedett gyümölcsök és zöldségfélék fonnyadása

A gyümölcsökben és zöldségfélékben általában magasabb a víztartalom, mint más mezőgazdasági terményekben, ezért tárolásuk és eltarthatóságuk is nehezebb. A szedés után a párologtatás következtében csökken a víztartalom, ennek következtében a gyümölcsök bőrszövete ráncosodhat, a zöldségek fonnyadhatnak, apadhatnak.

A párologtatás fizikai folyamat, a sejteket, növényi részeket körülvevő mikro- és makrokörnyezet a víztelítettség kiegyenlítésére törekszik, melyet a növények sejtjei sejthártyájukkal, sejtfalukkal igyekeznek megakadályozni. A gyümölcsök sejtközötti járataiban, mint pl. az almafélék esetében,  a levegő vízpárával telített, ha a gyümölcsöt körülvevő levegő relatív páratartalma 80 %-os.

A párologtatás az élő sejt számára vízvesztés, ami zavart okoz a sejt egyensúly állapotában, fokozódik a légzés, fokozódnak a bomlási folyamatok. A fonnyadt gyümölcsök és zöldségek általában élénkebben lélegeznek, miáltal nagyobb a szárazanyag veszteségük is. Ha a vízvesztés nagyobb mérvű, a fehérjék károsodhatnak és ez a citoplazma elhalásához vezet, ami a fonnyadást okozza. A lebomlási folyamatok erősödésével együtt a mikroorganizmusokkal szembeni ellenálló-képesség is csökkenhet, ami rothadáshoz vezethet.

A termények tárolása nagyobb tárolókban történik. A tárolókban mindig van bizonyos természetes levegőmozgás, amely a párologtatást befolyásolja, ugyanis a gyümölcsök és zöldségfélék felülete közvetlen közelében a telített levegő szárazabb levegővel cserélődik. A tárolókban nem csak természetes légmozgással kell számolnunk, de mesterségesen is kevertetik a levegőt, azaz szellőztetnek. A levegő az állandó mozgatás ellenére ismét telítődik a tárolt gyümölcs vagy zöldség elpárologtatott víztartalmával. A vízpára lecsapódik a hideg tároló (hűtőház) falain vagy szellőztető berendezésén és ezzel a folyamattal a tároló páratartalmát csökkenti és a termék párologtatását növeli. Ezt a folyamatot a légtér és a termény hűtésével csökkenthetjük és így a fonnyadást megelőzhetjük.

A szellőztetés hatását a párologtatás erősségére nehéz meghatározni, mivel több tényező is szerepet játszik benne. A legalapvetőbb a fajlagos párologtatás, amely az adott termény fajára vagy fajtájára jellemző, egy mennyiségi jellemző, amely kifejezi, hogy 100 kg termény mennyi vizet (kg) párologtat el egy hosszabb időegység alatt adott hőfokon.

A párologtatás mértéke a termények (gyümölcsök, zöldségek) belső értékeitől is függ, azaz anatómiai jellemzőitől és élettani tulajdonságaitól. A környezeti hatások (hőmérséklet, légnyomás, etiléntartalom, stb.) elsősorban az élettani folyamatokat változtatja meg.

 

A növények vízszállítása

A magasabb rendű növényekben a víz felvétele és esetleges tárolása a gyökerekben történik. A gyökér aktív vízfelvevő hossza a növények termetétől függően rendkívül változó. A víz felvételét a gyökérszőrök végzik, az öregebb, paraszövettel fedett gyökerek vizet nem vesznek fel, csak szállítanak. A víz útja a gyökérszőröktől a vízszállító edénnyalábokig élő sejteken keresztül történik, amelyek úgynevezett plazmodezmákkal kötődnek egymáshoz. A víz egy irányba áramlik, csak a központ felé. Visszafelé áramlását paraanyaggal berakódott sejtréteg (endodermisz) akadályozza meg. Az aktív vízfelvételt alsó gyökérnyomásnak nevezzük vagy a vízáram alsó végmozgatójának, és guttációval jellemezhetjük. A vízszállítás másik mozgató ereje a párologtató levelek szívóereje, amelyet felső végmozgatóként is nevezhetünk.

 

Guttáció és könnyezés

Párás tavaszi napokon, meleg, esős éjjelek után a pázsitfűfélék levélcsúcsán, a földieper levélfogai között, a káposztafélék levelén, nagy vízcseppek figyelhetők meg, amelyek nem harmatcseppek, mert szűrőpapírral felitatva, rövidesen újra megjelennek. A kivált vízcseppeket guttációs víznek (gutta-csepp), a jelenséget pedig guttációnak nevezzük.

A guttáció előidézője a gyökérnyomás, amelynek jelenlétét könnyű megfigyelni, ha valamilyen növényt a gyökérnyaknál elvágunk és a csonkra függőlegesen üvegcsövet húzunk. Azt tapasztaljuk, hogy az üvegcsőben a víz emelkedik fel.  Ez a folyadék a gyökerek által aktívan felvett víz tápsókkal együtt.

Ha a szőlőt későn metsszük tavasszal, azt tapasztaljuk, hogy a vessző vágási felülete „nedvesedik”. Ez a nedv a könnyezési nedv és a jelenséget könnyezésnek nevezzük. A könnyezési nedv igen értékes tápanyagokat (szervetlen ásványi sókat és szerves vegyületeket, úgymint hormonokat) tartalmaz. Túl sok könnyezési nedv vesztesége esetén a növény legyengülését eredményezi. Hasonló esetet tapasztalunk, ha kora tavasszal metsszük a diót vagy a nyírfát. Ezért ajánlott a dió metszése augusztusban vagy szeptemberben.

 

A párologtató levelek szívóhatása

A növényben áthaladó vízáram legjelentősebb mozgatói azok az élő sejtek, amelyek a növény egész szállítórendszere felső végén a párologtatást végzik, azaz a zöld levelek. A levél lemezek felépítésében a parenchima sejtek laza szövete vesz részt, amelyek között sejtközötti járatok találhatók. A parenchima sejtek felületén keresztül történik a légcsere és a víz párologtatása. A képződött pára és a fotoszintézis során keletkezett oxigén a sejtközötti járatokból összegyűlik a sztómák légudvarába, és ha a sztóma nyitott, onnan a légtérbe távozik, a levéllemez felületén páradús vékony réteget képezve.

A vízvesztést a levélszövetek sejtjeinek térfogatcsökkenése kíséri, egyben azok szívóerejét növeli. A sejtek az elvesztett vizet a levélerekből pótolják. A szívóerő annál nagyobb, minél több vizet veszít a sejt, azaz minél intenzívebb a párologtatás. A szívóerőt kis mértékben az epidermisz sejtek természetes párolgása (evaporáció) is növeli.

About these ads

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s